Írásai

A rekreációk könyve, második rekreáció (1585). María neve itt „Kegyelem”, és „Justával” beszélget.

[...] vágyva arra, hogy lássunk valamit abból, amit – úgy értettük – Isten művelt vele, olykor meglestük cellája ajtajának résén át, ahová bezárkózott, és elragadtatásban láttuk; én magam is a saját szememmel láttam így néhányszor, s ebből úgy tért magához, hogy gondosan leplezte, hiszen tudod, nővérem, mennyire tartózkodó volt mindig, és mekkora óvatossággal rejtette el azokat a nagy dolgokat, amelyeket az Úr közölt vele. [...] Ebben az időben hívott el engem az Úr a szerzetesi életre, amikor láttam Anyánkat és társnőit, és érintkeztem velük; ők csodálatos életükkel és társalgásukkal még a köveket is megindították. Az pedig, ami arra indított, hogy kövessem őket, jó Anyánk szelídsége és nagy okossága volt. És valóban hiszem, hogy ha azok, akiknek az a tisztük, hogy lelkeket vezessenek Istenhez, azzal a leleménnyel és ügyességgel élnének, amellyel az a szent élt, sokkal többet vezetnének hozzá, mint amennyit vezetnek; mert minthogy természetünk hajlik arra, hogy örömet keressen és meneküljön a fáradságtól, ha az erényt és azt, ami Isten szolgálata, zordnak és nehéznek festjük le, azzal elrettentjük a gyengéket, akik még nem ízlelték meg, milyen édes Krisztusért szenvedni.

A rekreációk könyve, második rekreáció.

Amikor elérkezett az a számomra oly igen boldog nap, amelyen az Úr kivezetett engem Egyiptomból, és beléptem a szerzetesi életbe, huszonkettedik évemben, a dicsőséges Nazianzoszi Szent Gergely napján, akit attól a naptól fogva atyámnak és menedékemnek tartok, ezerötszázhetven május kilencedikén, el sem tudom mondani, legkedvesebb nővérem, azt az örömet, amelyet az Úr attól a pillanattól adott nekem; és mind a mai napig még első felindulásban sem fordult meg a fejemben, hogy megbánjam, vagy elégedetlen legyek; sőt, olyan nagy volt lelkemben az öröm, hogy sokszor nem tudtam elrejteni a nevetésemet.

Tanácsok, amelyeket egy perjelnő ad egy másiknak (1590–1592). Az értekezés alcímei a szerkesztőtől származnak.

Egy lelket kormányozni annyi, mint egy világot kormányozni, mert így nevezik az embert: „kis világ”. [...] Jó elöljáró lesz-e az, aki semmit sem bocsát meg? Bizony nem. Jó elöljáró lesz-e az, aki semmit sem büntet? Bizony nem. Jó elöljáró lesz-e az, aki mindig kegyes? Nem. Jó elöljáró lesz-e az, aki mindig szigorú? Nem. [...] Ó, milyen mesterség és tudomány a végleteket kormányozni, és az elöljárónak lágynak és szigorúnak kell lennie, megtorlónak és megbocsátónak, bőkezűnek és szűkmarkúnak, szelídnek és haragosnak, türelmesnek és türelmetlennek, egyszerűnek és ravasznak, sietősnek és késlekedőnek. És úgy tűnik, ha ebből valami hiányzik, megbomlik az óramű. [...] És így lesz, ha nincs okosság, mert ez illeszti össze mindezeket a részeket, és ez teszi, hogy mindegyik a maga idején szolgáljon, és a szükség szerint alkalmazzák; okosság nélkül pedig mindaz, amit elmondtunk, ha meg is van, nemcsak hogy nem használ, hanem még ártani is fog, mert csak arra szolgál majd, hogy sok fegyver legyen, amellyel sebezni lehet, egy bolond kezébe adva. Mert szigorhoz folyamodik majd, amikor szelídség illenék, és megbocsát, amikor büntetnie kellene, és sebet ejt, amikor gyógyítania kellene.

1593-ban írta fogságából nővéreinek és leányainak, „akik bánkódtak, hogy így látják”.

Nem tudom, legkedvesebb nővéreim és leányaim, vajon teret engedve az asszonyi szenvedélynek és gyengédségnek, kísérjem-e könnyeiteket, vagy a szív világosságát követve panaszkodjam-e bánatotok miatt; mert nem fér össze a köztünk lévő szoros barátság törvényével, hogy ti sírjatok azon, amin én nevetek, vagy hogy panaszt emeljetek az ellen, aki jótéteményeket tesz velem. [...] De újra kérdezlek benneteket, legkedvesebbjeim: Miért nyugtalankodtok? Talán nem ismeritek a megpróbáltatás dicsőségét és gazdagságát, vagy új és szokatlan dolognak tűnik nektek, hogy Ádám fiai szenvedjenek?

[...] És visszatérve az én javamra, arra kérlek benneteket, drága leányaim, ne bánkódjatok, hogy itt bezárva láttok, és ne szomorkodjatok amiatt, hogy az emberi eszközök minden ajtaja zárva van szabadságom előtt, [...] mert aki ezen segíteni tud, nincs távol. Ő látja és megengedi, sőt talán örül is, hogy lát, hogy lássa türelmünket; vele beszélhettek; neki ajánlhattok engem, és nála segíthettek rajtam. [...] Ők [a szent foglyok] kegyetlen ellenségek között, én kegyes nővérek között; ők gyalázatos börtönökben, én a menny egy zugában, ahol oly nagy kegyességgel látogat meg az angyal, akit őrzőmül adtak. [...]

És arra az esetre, ha ő előbb jönne el, mint hogy ebből a börtönből kijutnék, tudják meg szeretett leányaim és drága nővéreim, hogy elégedetten halok meg, azt mondva, amit dicsőséges atyám, Nazianzoszi Szent Gergely mondott: Akkor látom magam megbosszulva, amikor üdvözülnek, akik üldöznek. Úgy legyen. Ámen. [...] Imádkozzatok, legkedvesebbjeim, ezért a ti nővéretekért és szolgálótokért, Maríáért. Laus Deo.

Mirhacsokor (1595), kommentár az Énekek éneke 1,12 verséhez.

Mirhacsokor az én Kedvesem nekem; kebleim közé teszem őt. Mi ez, szent jegyes? Keserű mirha csokrának nevezed a Kedvest? [...] Lásd, a Vőlegény nem Ádám természetéből való, hogy vele együtt menj enni az édes almából, hanem Krisztus Jézus, aki ezt az édességet a kereszt keserűségével és gyötrelmével fizeti meg; és ha jegyesi kezedet kell neki nyújtanod, a szög fogja azt az övéhez kapcsolni. Vérjegyes ő. [...] Díszei: gúnyolások; tisztességei: gyalázatok; ajándékai: ostorcsapások; zenéi: káromlások; eledele: epe; koronája: tövis. [...]

Ó, jó Uram! Nem nagy dolog, hogy Te mirha vagy nekünk, hiszen mi epe voltunk Neked, és Te, megízlelvén azt, el akartad venni Éva leányaitól annak az almának az ízét, amelyet anyánk evett. Ó, milyen szerencsés és boldog az a jegyes, akinek Te kebelei közé helyezett mirha vagy; és ki tudná elmondani, mennyi gyönyörűség és édesség van abban, aminek keserű a neve!

„Szemétől könnyeket kér” (Toledo, 1562).

„Már egészen a Kedvesé” (Malagón, 1571).

„Nem aggódom”. 1593 húsvétja, a lisszaboni kolostori börtönben (Portugália).